Pedig Szolyva, ez a ma Kárpátaljához, azaz Ukrajnához tartozó, Munkács és az Ady által is megénekelt, legendás Vereckei-hágó között félúton, a Kárpátok lábánál, a Latorca felső folyásának völgyében fekvő kisváros 1944. novemberében a magyar népirtás egyik színtere volt. A feltartóztathatatlanul előre törő Vörös Hadsereg ekkor már valahol Magyarország belsejében jár, már készül a Karácsonykor Budapest körül bezáruló halálos gyűrű, amikor 1944. november 13-án megjelenik Kárpátalján a megszálló 4. Ukrán Front parancsnokságának 0036-os számú parancsa, mely elrendeli, hogy legkésőbb november 16-ig, jelentkezzen a Városparancsnokságon minden 18 és 50 év közötti német és magyar (!) nemzetiségű hadköteles férfi, a szokásosan hazudott 3 napos munkavégzés céljából.

Az így összegyűlt, 30 ezerre becsült életerős férfit először Szolyvára vitték, majd azokat, akik a novemberi fagyban túlélték a több napos étlen-szomjan tartást és a csillagos ég alatti éjszakázást, elindították a szovjet haláltáborok, a GULAG-ok, megszámlálhatatlan sokasága felé, iszonyatos űrt és félelmet hagyva az otthon maradt lakosság - jobbára nők, gyermekek és idős férfiak, aggastyánok között.

Az olcsó munkaerő, a rabszolgák biztosításán kívül a félelemkeltés is célja volt ezen akciónak. Kárpátaljának, ennek az első világháború óta Csehszlovákia, Szlovákia, Magyar Királyság között ide-oda hányódó területnek el kellett dönteni későbbi hovatartozását, s a nagy és dicsőséges Szovjetunió szemet vetett erre az értékes területre, bár ezt 'demokratikus' eszközökkel, azaz színlelt és hazug népszavazással kívánta legitimálni. Ennek bevezetője volt a férfilakosság Szolyvára történő összegyűjtése, majd elszállítása, s az időpont megválasztása is gondos volt.

Ugyanis tíz napra rá, 1944. november 26-án Munkácson összeült a népbiztosok tanácsa, mely a jelenlévő vöröskatonák élesre töltött fegyvereinek látványából merített 'bölcsességgel' megszavazta Kárpátalja Szovjetunióhoz való csatlakozását.

Nekünk, mindezt túlélőknek, kötelességünk emlékezni a szolyvai és más helyeken elhunyt honfitársainkra, kiknek haláltusájáról nem készült szívfacsaró fénykép, kiknek sorsát nem dolgozták fel sem filmen, sem Nobel-díjat hozó regényben, akikről csak az utóbbi másfél évtizedben szabad egyáltalán tudni és beszélni.

És nem csak beszélni, hanem elmondani gyermekeinknek is!